• Document: Rick Yancey. Végtelen tenger
  • Size: 1.17 MB
  • Uploaded: 2018-11-28 15:28:19
  • Status: Successfully converted


Some snippets from your converted document:

Rick Yancey Végtelen tenger Sandynek, a végtelen őrzőjének Szerelmem oly nagy, mint az óceán S oly mély, adok neked belőle, lelkem S több lesz nekem: mindkettő végtelen. – William Shakespeare /Kosztolányi Dezső fordítása/ A BÚZA Nem lesz aratás. A tavaszi esőzések felébresztették az alvó magvakat, és harsányzöld hajtások sarjadzottak a lágy, nedves földből. Úgy törtek fölfelé, ahogy egy kiadós alvás után nyújtózkodik az ember. Ahogy aztán a tavasz lassan átengedte a helyét a nyárnak, az élénkzöld sarjak besötétedtek, majd addig sütötte őket a nap, míg aranybarnává nem váltak. A napok egyre hosszabbak lettek és egyre forróbbak. Sötéten kavargó fellegtornyok ontották magukból az esőt. A kalászok felemelkedtek, és az érett fejek meghajoltak a préri fölött hullámzó szélben. Egy fodrozódó függöny, egy végeláthatatlan, hullámzó tenger terült szét a horizont felé. Eljött az aratás ideje, és nem volt gazda, aki letépett volna egy kalászt is, hogy szétmorzsolgassa érdes ujjai között, aztán kifújja a pelyvát a magok közül. Nem volt aratómunkás, aki megrágta volna a magokat, hogy érezze, mint roppan szét fogai közt a búza finom héja. A gazdát elvitte a pestis, családjának maradéka pedig a legközelebbi városba menekült, ahol aztán ők is megadták magukat a betegségnek, mint az a sok milliárd többi ember, aki odaveszett a harmadik hullámban. A gazda nagyapja által épített öreg ház most elhagyatott szigetként szomorkodott a barnaság végtelen tengerében. A nappalok egyre rövidebbek lettek, az éjszakák egyre hűvösebbek, és a búza zizegett-ropogott a száraz szélben. A termés túlélte a nyári viharok jeges esőit és villámait, de a szerencse a hidegtől már nem menthette meg. Mire a menekültek behúzódtak az öreg házba, a búza már halott volt, az első fagy kemény ökle végzett vele. Öt férfi és két asszony, akik az utolsó aratás előtt még nem ismerték egymást, mostanra pedig már összekötötte őket az a kimondatlan ígéret, hogy belőlük csapatként több lehet, mint az egyének együttvéve. A férfiak felváltva őrködtek a tornácon. Napközben a felhőtlen ég szikrázott, mint valami simára csiszolt kék gyémánt, és ahogy a nap ereszkedett a horizont felé, a búzamező tompa barnáját aranyban fürdette. Az éjszakák nem finom léptekkel, osonva érkeztek, hanem mintha dühösen csaptak volna le a földre. Miután leszállt a sötétség, a csillagok fénye tisztára csiszolt ezüstté változtatta a búzamezőket. A gépesített világnak vége volt. A földrengések és a szökőárak szó szerint letarolták a partokat. A pestis embermilliárdokat emésztett el. A férfiak a tornácon a búzát figyelték, és azon töprengtek, mi következhet ezután. Egyik nap kora délután a férfi, aki őrködött, arra figyelt föl, hogy a gabona holt tengere szétválik: tudta, hogy valaki közeledik, gyors léptekkel csörtetett át a búzamezőn az öreg farmház felé. Szólt a bentieknek, mire az egyik nő kilépett, és várakozóan megállt mellette a tornácon. Látták, ahogy a magas szárak eltűnnek a barna tengerben, mintha maga a föld szippantotta volna őket magába. Akárki – vagy akármi – közeledett feléjük, alacsonyabb volt, mint a búzaszárak. A férfi lelépett a tornácról. Puskájával a búzamezőben nyíló ösvényt vette célba. Ott várakozott az udvaron, az asszony a tornácon várt vele, a többiek pedig bent a házban, arcukat az ablaküvegnek nyomva. Senki sem szólalt meg. Mindannyian arra vártak, hogy szétnyíljon a búzatenger függönye. Amikor megtörtént, egy kisgyerek tűnt föl, és a várakozás néma nyugalma ezer darabra tört szét. A nő leszaladt a tornácról, és eltolta a puska csövét a föld felé. – De hát csak egy kisgyerek. Képes lennél lelőni egy kisgyereket? És a férfi tanácstalanul ráncolta a homlokát, és dühösen is, hiszen oly sokszor csúnyán csalódtak már olyan dolgokban, amiket magától értetődőnek vettek. – Honnan tudhatnánk? – kérdezte az asszonyt. – Hogy lehetnénk bármiben is biztosak ezentúl? A gyerek megbotlott a búzaszárak közt, és elesett. Az asszony odarohant hozzá, felnyalábolta, és a fiú piszkos kis arcát a keblére szorította. A férfi a puskával félreállt az útjukból. – Megfagy. Be kell vinnünk. És a férfi valami nagy nyomást érzett a mellkasában. Szorongott: attól, hogy mi volt a világ, és mivé vált, ki volt ő korábban, és ki lett mostanra? És minden ki nem mondott ígéret ára nyomta a szívét. De hát csak egy kisg

Recently converted files (publicly available):